Eddig is tudtam, de néha elgondolkodok rajta mélyebben.
Az embernek általában mindig fontosabb a saját kényelme, mint elviselni pl egy másik embert.
Néha fogalmam sincs mi lenne a helyes döntés, lépés...
Legyek egyszerre következetes, kegyelmes, szerető, határozott...ez néha annyira lehetetlennek tűnik.
Az egyik lakótársam eredetileg csak átmenetileg lakott volna itt, de már több mint egy fél éve itt van. Elejében nem is volt semmi gond...kedves, aranyos...de aztán kezdett az idegeinkre menni, főleg amiatt, hogy tudja, hogy el kell mennie, de mintha manipulatív módon próbálna mindig egy kis haladékot kicsikarni mindhármunkból. Várjuk vissza az eredeti lakótársunkat, aki sajnos elkövette azt a "hibát", hogy megengedte, hogy addig maradjon a szobájában, amíg nem talál megfelelő albérletet.
Hát azóta sem talál, közel fél éve. De meg is mondta, hogy ő innen nem akar elköltözni, mert szeret velünk...csak a mi csontunkat rágja folyamatosan. Nem mintha különösebben idegesítő lenne, azokról már leszoktattuk, amik az agyunkra mentek, csak maga az az érzet, hogy piócaként ragaszkodik, ki tudja hány lakást megnézett már, de semmi sem elég jó neki. Néha kérdezgeti, hogy: - Ugye szerettek velem lakni?
Én nem szoktam hazudni...kitérek a válaszadás alól. Megbántani sem akarom, és áltatni sem.
Sajnos nem tudom mi lenne a helyes lépés. Volt aki azt mondta, hogy ki kell tűzni egy határidőt, hogy addig el kell hagynia a lakást, ha talál mást ha nem. Volt pillanat, amikor egyetértettem ezzel a gondolattal, volt amikor megszántam újra. De igazából ami eszembe jutott, hogy van egy barátunk a szomszédban, aki most nagyon nehéz időszakon meg keresztül, és talán ez a nem kívánt lakótársunk az egyetlen, aki érdemben törődik vele. Talán nem véletlen, hogy még most is itt van, akármilyen nehéz is ebben élni...de a mi szemünket is felnyitotta, hogy ennek a srácnak mi vagyunk az egyetlen jó dolog az életében.
Én sokszor elfeledkezek róla, hogy ápoljam az emberi kapcsolataimat, és sokáig idegesített, hogy minden este együtt kell vacsorázni, meg beszélgetni órákat...de kezdem megtanulni, hogy valahol félúton meg kéne találnom az egyensúlyt, és mindenkiben felfedezni a miértet, amiért az élet "az utamba" sodorta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése