Mint egy három gyermekes anya...

Az utóbbi időben egyre több nyomás nehezedett a vállamra, kezdtem úgy érezni, megfulladok.
Persze nem látszik rajtam, csak hogy időnként letört vagyok, hirtelen hangulat ingadozások...még nekem sem tűnt fel az oka. Anyukám egyszer azt mondta, hogy aki hozzászokik a stresszhez, észre sem veszi, hogy abban él. Azért halogatok minden fontos dolgot, mert teher, mert tudom mekkora energiabefektetést igényelnek, és egyszerűen nem érzem, hogy lenne rájuk kapacitásom. Nem szeretek összecsapni dolgokat, felületesen elintézni, túllenni rajtuk, ezért inkább bele sem kezdek. Vajon hol található meg a helyes egyensúly? Néha úgy érzem magam, mintha 3 gyereket kéne egyedül nevelnem, s mások helyett is élni az életüket, vállalni helyettük a felelősséget, holott épp elég a saját életemet karban tartani!
Magamra sincs néha időm, nemhogy másokra...de a legnagyobb probléma az, hogy ezután a mondat után megszólal bennem a lelkiismeret, hogy: "Nem is magadra kell elsőként gondolnod"...és akkor halk hangon megszólalnak a másik vállamon is: "De amíg neked sincs, nem is tudsz adni!"
Jó volt újra elkezdeni a Határaink c. könyvet. amikor először olvastam száraznak tűnt, de most nagyon nem az...elég rendesen szól. Hazafelé a vonaton megragadta a figyelmem egy rész. A lényege az volt, hogy nem mindig azzal segítünk másokon, ha megoldjuk helyettük a problémáikat, hiszen ezzel nem mozdítjuk ki őket azon megszokott életformájukból, hogy ne vállalják tetteik következményeit. Ha valaki életébe megmentőként mindig közbelépünk, soha nem fogja megtanulni hogyan éljen másként, hogy ne kelljen megmenteni. Nem is lesz rá indíttatása, hogy felelősséget vállaljon, hiszen a felelőtlensége eddig soha nem okozott akkora problémát. Sajnos tudom, hogy lehet rám számítani, és ezt a legtöbb ismerősöm is tudja, vannak akik szívesen ki is használják. Nem tudok nekik nemet mondani, mert kegyetlennek érzem magam. Mindig az van a fejemben, hogy ha megtehetem, miért tagadom meg a segítséget?! Csak az nem tűnik fel, hogy ezt nem az utolsó lélegzetvételemig kell tennem...
Az elmúlt pár napban rettentően küzdöttem magammal. Egy ismerősöm, akivel már fél éve nem is beszéltünk, mert éppen mártírt játszott, felkeresett telefonon, hogy munkát kapott külföldön, rám szeretné bízni a lakását.
Az első reakcióm a gyomorgörcs volt, a második az a gondolat, hogy "nincs itt senkije rajtam kívül, akiben megbízik". Nem is volt egyértelmű, hogy mi mindent akar rám sózni, de első körben e gondolat nyomásának hatására azt mondtam neki, hogy segítek. Előszöris meg kellett írnom a hirdetés szövegét. Annyira türelmetlen volt, hogy még aznap fel akarta rakatni még egyszer, mert szerinte nem jelentkeztek elegen.
Akkor kérte, hogy segítsek kitakarítani a lakását, hiszen mégsem hagyhatja itt koszosan, sőt haza se menjek, aludjak nála. Na jó, azért még úgy érzem nekem is van életem. Segítettem a konyhát kiglancolnil, aztán hazamentem az utolsó előtti vonattal. "De mikor tudok jönni legközelebb, mert van egy csomó minden és ő nem képes egyedül megcsinálni?!" Amikor ma felhívott skype-on, hogy "hogy elkérje az adataimat", mondom minek???? akkor már kezdem besokallni. Meghatalmazást akar írni, hogy eljárjak itthon a hivatalos ügyeiben. Álljunk meg egy pillanatra. Legyek én a "főbérlő" a lakásában, találjak normális lakókat, akikkel rendezem a pénzügyeket, utaljam neki a lakbért, intézzem a számlákat, vegyem fel a hivatalos leveleit, konzultáljak az ő közös képviselőjével, sőt ma kiderült, hogy 5 nap múlva repül, szóval még mutassam is meg a lakást az érdeklődőknek, ha addig nem adja ki, ja meg épp most fognak a radiátoron hőszabályzót cserélni a jövő héten, itt kéne lenni a lakásban reggel 8-tól....MIVAN?????
Feleségül ne vegyelek? Lehet, hogy vannak dolgok, amikben szívesen segítettem volna neki...de úgy éreztem ezt itt most teljesen rövidre kell zárni, nincs kisujj, mert félek, hogy elcsúszik a karom.
Felmentem ma hozzá..."ok, segítek csomagolni, de ehhez a ruhamennyiséghez 3 ekkora bőrönd kéne."
Először nem ment könnyen...nem akartam összetörni, de végül elmondtam neki, hogy egyáltalán nem érzek ebben békességet, annál inkább teher. Nem tudom neki megígérni, hol leszek 3 hónap vagy egy év múlva, és nem akarom emiatt idekötni magam, valami miatt, aminek semmi köze az én életemhez. Próbálja meg úgy alakítani az életét, hogy nélkülem is meg tudja oldani. Itt vagyok, de csak végszükség esetére, inkább nem létezek, ok?! Akkor bepróbálkozott a könnyekkel, a pióca mindenit, a sajnáljatok üzemmód remekül működik. De erős akartam maradni, folyamatosan imádkoztam közben, hogy át tudjam látni a helyzetet. Isten békességet adott a döntésem felől. Nem érzek lelkiismeret furdalást amiatt, hogy elutasítottam a kérését, inkább felszabadultam egy újabb teher alól, amit rám akartak aggatni, mikor egy pillanatra nem figyeltem. Nem engedtem, hogy tovább húzza az időmet, 9-kor elindultam haza. Megöleltem és mondtam neki, hogy majd jelentkezzen, mert mindezek ellenére érdekel hogy alakul az élete. Úgy érzem korrekt voltam. Meg kell tanulnom többször Nem-et mondani, mert felszabadító. Most győztem!