Ezt a novellát tegnap írtam. Ami a gondolatmenetet elindította, egy hazafelé út során történt.
Egy idős bácsika ült le velem szemben a Hév-en. Látszott rajta, hogy mély szomorúságot hordoz magában. Lebiggyesztett fejjel figyelte az embereket, néha fel-fel nézett sűrű szemöldöke alól.
Egy kicsit más kontextusba helyezve, szőttem köré egy történetet.
A morajló tömeg lüktetése kígyózott végig a pályaudvar rideg és sivár előterében.
A köd szűnni látszott. az emberek a maguk ütemében,
a mindennapok szürkeségébe burkolózva,
egy általuk célnak vélt irány felé haladtak.
Mindenkinek megvolt a saját kis fejben felépített világa,
napi teendőkkel, rövid távú és jövőbeli tervekkel, örömmel,
fel nem dolgozott szenvedéssel átszőve.
Láthatatlan falaikkal már annyira eggyé váltak, hogy teljesen elfogadottá vált a tudat,
A köd szűnni látszott. az emberek a maguk ütemében,
a mindennapok szürkeségébe burkolózva,
egy általuk célnak vélt irány felé haladtak.
Mindenkinek megvolt a saját kis fejben felépített világa,
napi teendőkkel, rövid távú és jövőbeli tervekkel, örömmel,
fel nem dolgozott szenvedéssel átszőve.
Láthatatlan falaikkal már annyira eggyé váltak, hogy teljesen elfogadottá vált a tudat,
hogy a legjobb barátod csak önmagad lehetsz.
Nem is akarta ezt senki másképp, hiszen ez egy biztos pontot jelentett az életükben.
Örültek, hogy ennyi legalább jutott. Nem adtak teret a csendnek. Számukra nem létezett.
Senki nem vette észre, mikor a ráncos öregember, halk, apró léptekkel
megjelent a pályaudvar széles, nagy kapujában.
Hozzászokott már a névtelenséghez, megtanult értékelni minden egyes mondatot,
ugyanakkor megtanulta, hogy nem várhat el semmi többet az élettől, mint ami megadatik.
Megelégedett azzal, amit eddig kapott, és elfogadta azt, amit elveszített.
Sétabotját az évek elkoptatták, de még mindig szilárdan támaszkodott rá, s lassú léptekkel haladt előre.
Már nem sietett sehova, nem volt már hova.
Mindent megkapott, amire valaha vágyott, mégis hatalmas üresség mardosta legbelül.
Arca barázdáiba bele volt vésve élete története; szeméből fájdalom és beletörődés sugárzott.
Lassan lépdelt a városi nyüzsgés forgatagában, mégis egyedül volt a tömegben.
Egyedül.
A gondolatait nem ismerte senki, a történetére senki nem volt kíváncsi.
Nem létezett már senki számára, senki nem kérdezte meg hogy van.
"Ez az élet rendje"-gondolta.
Megszületni, felnőni, élni, szeretni, aztán ha többet nem mértek rá,
lassan elhagyni ezt a világot.
Ő szeretett volna már elmenni, hiszen miért is éljen, ha nincs kivel osztoznia rajta.
Ahogy pici léptekkel haladt tovább, dús szemöldöke fel-fel szökkent,
figyelte a zsibongó tömeget.
Apák, anyák, gyerekek, mind-mind összekapcsolódnak valahol.
Gondolataik és tetteik meghatározzák a körülöttük élő, lélegző,
gondolkodó, érző társaik életét. Hatással vannak egymásra. Rá is hatással voltak.
Már nem gondolta, hogy számít, s nem hitt abban, hogy neki lenne hatása.
Senki nem látta a gondolatait. Az emberek egyszerűen kikerülték.
Volt, aki türelmetlenségében rákiáltott:
- Tata, ne az út közepén vonszolja magát!
De már nem számítottak a rágalmak sem. Nem érezte, hogy védelemre szorulna.
Nem kellett már neki az élet.
Egy óra sem telt el azóta, hogy húsz éve elhunyt kedvesétől utolsó búcsút vett.
"Elfáradtam"-gondolta.
"Isten, ha vagy, kérlek mutasd meg magad! Ha vagy, kérlek add, hogy vége legyen!"-
-kiáltotta kitörni akaró némasággal.
Egy könnycsepp gördült le az arcán, amiben benne volt az összes fájdalom, amit valaha átélt.
Ahogy elérte a betont, szinte hallotta, ahogy végigfut elkeseredése,
ahogy a föld elvezeti szíve minden rezdülését.
Ekkor hirtelen felkapta a fejét, s üveges tekintete végigpásztázta a várót.
Végtelen zaklatottságában egy fiatal lányt pillantott meg, aki mozdulatlanul ült egy padon,
és őt figyelte. Szeme könnyes volt.
Szeretet, fájdalom, együttérzés és kegyelem hasította át a megfagyott levegőt.
Tekintetük összeakadt.
Az öregember nem tudta megfékezni könnyeit.
Valami megmagyarázhatatlan öröm és békesség kerítette hatalmába.
A lány pillantásának mélysége mindenre választ adott, ami valaha is kérdés volt.
Ott, akkor megértett valamit.
Élete még most is értékes, van Valaki, akinek még mindig számít!
Érezte, ahogy teste lassan elgyengül és súlytalanná válik.
Már nem érzett fájdalmat.
- Hívjanak mentőt!!! - kiáltotta egy fiatal férfi.
"Hát mégis igaz volt. Minden igaz volt!"
2012.11.24.
