Nyugalom

Néha a természetnek be kell avatkoznia ahhoz, hogy az ember tisztelje önmagát annyira, hogy megajándékozza testét pihenéssel.
Vagyis lebetegedtem :) ez mindig jelzés, hogy valamit nem jól csinálunk.
A változás előfeltétele mindig az elhatározás.
Én döntöttem. Nem fogok megfeszültebben élni, mint amit hosszútávon el tudok hordozni.
Nem, nem minden az én feladatom, és nem minden az én felelősségem, és nem minden annyira fontos, mint amekkora figyelmet szentelünk neki.
Olyan jó volt 3 napig csak feküdni és nem csinálni semmit. Leszámítva persze a köhögést és fejfájást.
Most sokan azt mondanák erre, hogy: "Ah, mikor van nekem időm 3 napig feküdni?!"
Épp ez az. Nem adunk magunknak időt élni! De néha a szervezet feladja, és azt mondja: "Állj! Nekem kell ez az idő, vagy végeztem veled!"
Nemrégiben kaptam egy barátnőmtől egy linket, Tapolyai Emőke - keresztény pszichológusnő, letölthető vagy online hallgatható előadásairól. Hát, nem kell mondanom, hogy iszonyat jók! Volt, amelyiket végig bőgtem, pedig a címe alapján először nem nagyon érdekelt.
Legtöbbször azt hisszük, hogy már feldolgoztunk múltbéli sebeket, és nincs szükségünk rá, hogy azokkal ismét foglalkozzunk. Egy frászt! Amíg bőgsz, ha 3 mondatnál több szó esik róla, addig igenis van!
Ilyen például a gyász, vagy a magány.
Sok ember nem gondolja magáról, hogy magányos, mert erre úgy gondolunk, hogy van valami elveszett, depressziós, egyedül élő, barátokkal nem rendelkező valaki, aki begubózik a csigaházába és néha elmegy wc-papírért, ha elfogyott.
De nem. Sokan vagyunk magányosak. Még azok is, akiknek úgy tűnik teljes az életük, tele vannak barátokkal, mindig mosolyognak...sokszor azok a legmagányosabb emberek...ez mind csak látszat.
Nincs olyan ember, akinek nincsenek problémái. Sokszor csak mi gondoljuk, hogy mindenki boldogabb, mint mi vagyunk, és másoknak minden sikerül.
Ehhez kapcsolódóan találtam egyszer egy nagyon jó idézetet:

"Mindig úgy érezzük, hogy mások élete jobb mint a miénk!
De azt elfelejtjük, hogy valaki számára mi vagyunk a mások!"

És az elmaradhatatlan link a Tapolyai előadásokhoz:

Tapolyai Emőke gondolat átformáló előadásai

Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy rettentő józan, egyáltalán nem csapongó, hanem összeszedett, lényegre törő, kemény és mélyre szántó gondolatai vannak! Én mindenkinek ajánlom, hogy minél többet hallgasson meg belőlük!

Újabb kedvenc dalok

Gondoltam megosztom a legújabb dalokat, amik megdobogtatták a szívem:

Passenger - Let Her Go

Paper Lions - Queen Charlotte

Mumford and Sons - Thistle and Weeds

Passenger - You're On My Mind

Passenger - Circles

Mumford and Sons - Winter Winds

M83 - Midnight City

Sóley - I'll Drown

Sóley - Pretty Face

Blueneck - Seven

The Perishers - My Hearth

Passenger - Wicked Man's Rest

És akkor legyen mára ennyi :)

Elérkezett a pihenés ideje

Eszembe sem jutott, hogy valaha lesz időm folytatni a blogot.
De most 12 napig végre pihenhetek.
Folyamatosan feszült vagyok, alig alszok, és nem ismerek magamra. Néha tök gázul viselkedek, rámtör a sírás vagy egyszerűen csak kirobbanok, mindent magamra veszek, nem igazán látok tisztán.
És ez mind amiatt van, mert nem alszok eleget, folyamatosan aggódok, hogy egy feladat jól és egyáltalán el lesz-e végezve, nehogy elfelejtsek valamit, legyen időm minden kötelezettségre...stb.
Talán többet vállalok magamra, mint kéne...és még nem ismerem fel a határaimat, ha valamire megkérnek igent mondok, mert tudom, hogy felelősségteljesebben végzem, mint mások, és szeretném, ha minden a helyén lenne. A baj csak az, hogy vannak dolgok, amik meghaladják a jelenlegi tudásomat, és mivel nem igazán számíthatok együttműködésre, vagy segítségre - minden esetben -, ezért csak tépem magam, és órákat képes vagyok egy feladat felett görnyedni, idegeskedni, megfeledkezni az evésről, félretenni a saját szükségleteimet, és feladataimat, amik miatt meg tudat alatt aggódok tovább.
Valamin sürgősen változtatni kéne, de annyira tele van a fejem mindennel, és akkora a káosz benne, hogy egyszerűen nem tudom kibontani.
Remélem, hogy az ünnepek alatt képes leszek eleget aludni, és csak lenni, nem csinálni semmit, nem gondolni arra, hogy jajj vajon nélkülem boldogulnak-e a munkahelyen az elvégzendő feladatokkal.
Valahogy el kell magam helyezni a világban, és nem kéne mások miatt aggódnom! Nem minden az én felelősségem, nem csak akkor működnek a dolgok, ha részt vállalok bennük, és igenis kell, hogy legyenek határaim, és nem szabad mindenre igent mondanom, mert egy idő után elfogy az erőm...

"Elfáradtam"

Ezt a novellát tegnap írtam. Ami a gondolatmenetet elindította, egy hazafelé út során történt.

Egy idős bácsika ült le velem szemben a Hév-en. Látszott rajta, hogy mély szomorúságot hordoz magában. Lebiggyesztett fejjel figyelte az embereket, néha fel-fel nézett sűrű szemöldöke alól.

Egy kicsit más kontextusba helyezve, szőttem köré egy történetet.

A morajló tömeg lüktetése kígyózott végig a pályaudvar rideg és sivár előterében.
A köd szűnni látszott. az emberek a maguk ütemében,
a mindennapok szürkeségébe burkolózva,
egy általuk célnak vélt irány felé haladtak.
Mindenkinek megvolt a saját kis fejben felépített világa,
napi teendőkkel, rövid távú és jövőbeli tervekkel, örömmel,
fel nem dolgozott szenvedéssel átszőve.
Láthatatlan falaikkal már annyira eggyé váltak, hogy teljesen elfogadottá vált a tudat,

hogy a legjobb barátod csak önmagad lehetsz.

Nem is akarta ezt senki másképp, hiszen ez egy biztos pontot jelentett az életükben.

Örültek, hogy ennyi legalább jutott. Nem adtak teret a csendnek. Számukra nem létezett.

Senki nem vette észre, mikor a ráncos öregember, halk, apró léptekkel

megjelent a pályaudvar széles, nagy kapujában.

Hozzászokott már a névtelenséghez, megtanult értékelni minden egyes mondatot,

ugyanakkor megtanulta, hogy nem várhat el semmi többet az élettől, mint ami megadatik.

Megelégedett azzal, amit eddig kapott, és elfogadta azt, amit elveszített.

Sétabotját az évek elkoptatták, de még mindig szilárdan támaszkodott rá, s lassú léptekkel haladt előre.

Már nem sietett sehova, nem volt már hova.

Mindent megkapott, amire valaha vágyott, mégis hatalmas üresség mardosta legbelül.

Arca barázdáiba bele volt vésve élete története; szeméből fájdalom és beletörődés sugárzott.

Lassan lépdelt a városi nyüzsgés forgatagában, mégis egyedül volt a tömegben.

Egyedül.

A gondolatait nem ismerte senki, a történetére senki nem volt kíváncsi.

Nem létezett már senki számára, senki nem kérdezte meg hogy van.

"Ez az élet rendje"-gondolta.

Megszületni, felnőni, élni, szeretni, aztán ha többet nem mértek rá,

lassan elhagyni ezt a világot.

Ő szeretett volna már elmenni, hiszen miért is éljen, ha nincs kivel osztoznia rajta.

Ahogy pici léptekkel haladt tovább, dús szemöldöke fel-fel szökkent,

figyelte a zsibongó tömeget.

Apák, anyák, gyerekek, mind-mind összekapcsolódnak valahol.

Gondolataik és tetteik meghatározzák a körülöttük élő, lélegző,

gondolkodó, érző társaik életét. Hatással vannak egymásra. Rá is hatással voltak.

Már nem gondolta, hogy számít, s nem hitt abban, hogy neki lenne hatása.

Senki nem látta a gondolatait. Az emberek egyszerűen kikerülték.

Volt, aki türelmetlenségében rákiáltott:

- Tata, ne az út közepén vonszolja magát!

De már nem számítottak a rágalmak sem. Nem érezte, hogy védelemre szorulna.

Nem kellett már neki az élet.

Egy óra sem telt el azóta, hogy húsz éve elhunyt kedvesétől utolsó búcsút vett.

"Elfáradtam"-gondolta.

"Isten, ha vagy, kérlek mutasd meg magad! Ha vagy, kérlek add, hogy vége legyen!"-

-kiáltotta kitörni akaró némasággal.

Egy könnycsepp gördült le az arcán, amiben benne volt az összes fájdalom, amit valaha átélt.

Ahogy elérte a betont, szinte hallotta, ahogy végigfut elkeseredése,

ahogy a föld elvezeti szíve minden rezdülését.

Ekkor hirtelen felkapta a fejét, s üveges tekintete végigpásztázta a várót.

Végtelen zaklatottságában egy fiatal lányt pillantott meg, aki mozdulatlanul ült egy padon,

és őt figyelte. Szeme könnyes volt.

Szeretet, fájdalom, együttérzés és kegyelem hasította át a megfagyott levegőt.

Tekintetük összeakadt.

Az öregember nem tudta megfékezni könnyeit.

Valami megmagyarázhatatlan öröm és békesség kerítette hatalmába.

A lány pillantásának mélysége mindenre választ adott, ami valaha is kérdés volt.

Ott, akkor megértett valamit.

Élete még most is értékes, van Valaki, akinek még mindig számít!

Érezte, ahogy teste lassan elgyengül és súlytalanná válik.

Már nem érzett fájdalmat.

- Hívjanak mentőt!!! - kiáltotta egy fiatal férfi.

"Hát mégis igaz volt. Minden igaz volt!"

2012.11.24.

Ejj be rég volt...

De régen is volt, amikor utoljára bejegyeztem.
Elmondhatatlanul sok izgalmas és kínszenvedéses esemény történt azóta.
Sokszor gondolok rá, hogy majd egyszer jól nekiülök, és monitorra vetek mindent.
Ez nem most lesz...csak kényszeredettnek éreztem magam életjelet adni.
Fúúú gyerekek...:D az én életem soha nem volt unalmas...bár néha azt kívánom, bárcsak ne történne semmi.
Ha jobban belegondolok, akkor meg szeretem, hogy velem mindig történik valami.
Valaki ír róla, valaki meg megéli:D szóval én ezért nem írok:D egyenlőre:)

Még váratok magamra

Nem szép tőlem, hogy már 3 hét eltelt azóta, hogy a "Hamarosan" c. bejegyzésemet megírtam, de mentségemre szóljon, hogy azóta van rendes állásom, ami tök zsírkirályul atom szuper. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az elmúlt héten késő este jártam haza. Remélem azért ez nem lesz mindig így, csak ugye újra kezdődött a röpi szezon is, munkából egyenesen oda megyek, na meg mindent csak meló után tudok intézni.
El is vagyok havazva rendesen, de legalább van mit csinálni! :D
Az orrom elé ragasztok mindent kis cetliken, de ennek az a hátránya, hogy már meg se nézem, hisz "fel van írva" XD vagyis a felét elfelejtem :D Oké, hogy van naptáram, de vagy elfelejtem beírni, vagy elfelejtem megnézni :D
Közben rákattantam a youtube-os full moviek-ra. Egyben tanulom az angolt is. Tök jó, mert a 90%-át értem, van amit a kontextusnak köszönhetően.
A Mr. Nobody-ban (2009) akadtam rá egy dalra, aminek számos változatát megtaláltam, de a legjobban ez tetszett:

I Monster - Daydream in blue

A cartoon hozzá elég beteg :D

Akit érdekel a film, az itt meg tudja nézni (angolul):

Az én véleményem róla:

Maga az elképzelés nagyon ötletes, és lehetne érdekes. Film szempontjából, nagyon jók a vágások, a hatások, vagyis jól össze van rakva. Viszont, ami nem tetszett benne, hogy úgy tűnhet, összefüggéstelen. Össze-vissza kapkodnak benne, az események vagy a nem létező események nem következetesen váltogatják egymást. Számomra pl nem derült ki, hogy mi valóság és mi nem. Persze lehet épp ez a film lényege, de nincs benne értékelhető konklúzió...számomra.

És a kérdés, amit felvet: "lehet egy másik valóságban boldogabb lettem volna", egy olyan kérdés, amin ha az ember elkezd gondolkodni, még jobban belesüllyedhet a boldogtalanságba.

"Időt inkább arra kéne fordítanunk, hogy megőrizzük amink van, és kihozzuk belőle, amit ki lehet, nem pedig azon keseregni, hogy mink lehetett volna"

Az ilyet nevezem én "szép" filmnek

Szelíd szerelem (2003)

(szeretet, veszteség, türelem egyaránt jellemzik ezt a filmet)